5. Fejezet

Szfinx lassan, komótosan elindult, én pedig vonakodva követtem. Körülöttünk mindent lombos erdő borított, de a lombok már nagyobbrészt lehullottak, már közel volt a tél. A bozót azonban még zölden fénylett, mintha nem akarna tudomást venni az idő múlásáról, s hogy a nyárból ősz lesz, abból pedig tél. Félelemmel vegyes izgalom kíséretében követtem a különleges fáraómacskát, aki méltóságteljesen ballagott, nem tudhattam mi vár rám. Egy új tábor, új szokások. Sohasem volt baj a beilleszkedési képességemmel, de azelőtt nem nagyon találkoztam félig macska félig ember teremtményekkel. 
Szfinx valahol az út közepén egy bokor mögött megállt. Én megértettem mit akar, ezért letérdeltem mellé. Ahogy kilestem a bokor mögül, elképesztő látvány tárult a szemem elé. A táborban mindenütt nyüzsögtek az emberek, javarészt korombeli fiatalok. A legtöbben fiúk voltak, azonban lányok is akadtak közöttük. Hátuk mögött sátrak látszottak, bőrből és effélékből volt összetákolva, de tartósnak látszott. A Tábor közepén egy hatalmas tábortűz lángolt, amelyet folyamatosan tápláltak. A tábortűz mellett az ég felé meredező oszlop, afféle totemoszlop lehetett. 
,, Vedd fel az Álarcot ‘‘ , tanácsolta egy hang. Körbenéztem, de csak a fáraómacskát láttam, aki mélyen a szemembe nézett, mintha belelátna a lelkembe és kifürkészhetné a gondolataimat. Az szeme megint átható fehér fénnyel világított. Aztán valószerűtlen módon az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen halott vagyok. Nem tudom honnan jött ez a gondolat, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is felejtettem. 
Ismét kilestem a bokor mögül. A bokortól, ami mögött rejtőzködtem, alig három méterre négyen álltak. Egy fiú, aki amolyan vezetőféleségnek látszott, barna hajú, és napbarnított bőrű volt. A legmagasabb a csoportból, és cowboykalapot viselt. Mellette egy valamivel alacsonyabb srác állt, égővörös hajjal, és lángoló tekintettel, de a bőre olyan fehér volt, mint a frissen esett hó. A harmadik egy lány volt, napbarnított bőrrel, és hátul copfra fogott derékig érő barna hajjal, és ugyanolyan cowboykalappal, mint az első fiú. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. A negyedik, háttérbe húzódva egy nagyon világos szőke, szinte fehér hajú fiú volt, akinek vállig ért a haja. Szeme végtelen szomorúságot árasztott. 
,, Vedd fel az Álarcot, és menj oda hozzájuk! ‘‘ , parancsolta az előző hang. De megint csak Szfinx - et láttam magam előtt. Biztosan ő volt! Ám nem tettem hozzá, csak tettem, amit kért, és felvettem az Arany - álarcot. Ahogy hátul bekötöttem, a látásom megváltozott. Szinte mindent aranyos fényben láttam, a látóterem sokkal nagyobb lett, és csak azt nem észleltem, ami közvetlenül a hátam mögött volt. Messzebb láttam, a hangok és a szagok alapján is szinte mindent háromdimenziós formában láttam, még ha be is csuktam a szemem. Szuper, visította bennem valami. Hát így látnak a macskák! 
,, Menj csak! Tudom, hogy még találkozunk ‘‘ , üzente Szfinx, azzal a szemem láttára köddé vált. Nagyot nyeltem. 
- Ne csinálj már úgy, mint egy gyáva nyuszi! - parancsoltam magamra. - Ez most nem a parázás ideje. Ezek itt mind barátok... - nyugtattam magam, nem túl meggyőző hangon. 
Aztán felálltam, és gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magam, kiléptem a cserjék takarásából. A reakciójuk még annál is hevesebb volt, mint amit vártam. A Táborban mindenki lefagyott, mintha legalább az idő állt volna meg körülöttük. Aztán lassan, nagyon lassan az egyik fiú fél térdre ereszkedett, és meghajolt. A többiek követték a példáját. Mindenki meghajolt előttem, kivéve a magas fiú. Ő közvetlenül odaállt elém, és legalább másfél fejjel fölém magasodott. Egy pillanatig azt hittem párbajozni akar velem, vagy ilyesmi, de csak szótlanul letérdelt. Nagyon zavarban voltam, hogy azok előttem hajlongtak, és fülig vörösödtem, ami szerintem még az Álarc alól is kilátszott. 
- Úrnőm - szólalt meg a magas fiú, tekintetét a földre szegezve. - a nevem Shannon. A tábor hadi vezére vagyok. Érkezeted már megjövendölték nekünk, a Próféciában. A Tábor a tied, rendelkezz felettünk, Úrnőm... 
- Először is, kérlek, ne nevezzetek Úrnőnek... - adtam ki az utasítást. - A nevem Lara. 
- Ahogy akarod, Lara. 
- Másodszor, ne hajlongjatok, mert nem vagyok kínai császár, és zavarba jövök tőle. 
Mindenki felállt. 
- Akkor engedd meg, hogy bemutassam a többieket - mondta Shannon, és választ sem várva sorolni kezdte. A hosszú, barna hajú lány valóban a húga volt, a neve Natalie, vagyis Nat. Gondolatban felkiáltottam, hogy - igen! Tudtam! - , de hangosan nem mondtam ki. A vörös hajú neve Will, a szomorú szemű, világos hajút pedig Finn - nek hívták. Shannon a többiek nevét is türelmesen elsorolta, de ezek javarészt nem ragadtak meg a fejemben. E helyett a fiút kezdtem fürkészni a tekintetemmel. Felemelt fej, büszke tekintet, egyértelmű volt, hogy vezetői pozíciót töltött be, amíg meg nem jelentem, és nehéz neki elfogadni az alárendelt pozíciót. 

Szinte észre sem vettem, amikor abbahagytam a felsorolást. 
- Nos? - kérdezte a fiú. 
- Most szerintem menjünk be egy sátorba, és magyarázd el kérlek ezt az egész Arany - álarcos történetet, mert én még mindig nem teljesen értem... 
- Ahogy kívánod! 
- És kérlek, ne viselkedj úgy velem, mintha bármelyik pillanatban kinyírhatnálak, hogyha nem beszélsz úgy mint egy ónémet inas! 
Shannon megkönnyebbülten felnevetett. 
- Akkor hát erre gyere! - mutatott a fiú a tábortűzhöz legközelebb elhelyezkedő sátorra. Ez volt a legnagyobb is mind közül. - Az a Nagy Sátor. - magyarázta Shannon. - Ott elmagyarázom részletesebben. Nat, Will, ti is gyertek! 
Natalie belém karolt, mintha régi jó barátnők lennénk. Szélesen vigyorgott, és tánclépésekkel haladt. Az én figyelmemet azonban más kötötte le. Az egyik sátor takarásából láttam Finn villámlóan gyűlölködő tekintetét, ahogy követi a lépteimet. Egyértelmű volt az üzenet: én itt nem vagyok szívesen látott vendég...