1. Fejezet

Rég nem érzett félelem kerítette hatalmába a testem. Nem értettem mitől félek. Nem értettem miért félek. Hiszen számomra szinte megváltás lenne észrevétlenül eltűnni erről a világról. Körülöttem mindenütt sötétség. Nem láttam, hallottam, vagy éreztem semmit. Olyan volt, mintha egy testelen elme lennék csupán, magányosan a végtelenül sötét űrben. Aztán valami nesz megütötte a fülemet. Mielőtt még jobban kielemeztem volna, a hang elhalt a végtelen feketeségben. Egy ideig füleltem, majd úrja felhangzott a zaj. Most már tisztán hallatszott, hogy egy sóhajtás, mert ezúttal hangosabb volt, mint az előbb. Elindultam a hang irányába a folytogató feketeségben. Valamiféle csörgést is hallottam. Nem tudtam mire vélni. Ahogyan közeledtem, valamiféle pulzáló fényforrást vettem észre a távolban, amely hófehér fénnyel világított. Vagy talán nem is volt olyan messze? A sötétség csúnya játékot tud játszani az emberi szemmel. A fényforrást valóban hamarabb értem el, mint számítottam rá. Egy nagy, gömb alakú tűz volt, amely fehér fénnyel izzott, időnként felvillant, majd újra elaludt, szinte teljesen. A tűz mellett egy nagy, fehér tigris állt, minden mancsát súlyos bilincs és lánc fogta le, innen eredt a csörgés. A tigris elkínzott arcával rám tekintett, és anélkül formázott szavakat, hogy kinyitotta volna a száját:
,, Kiválasztott! ''

Mondta a természetellenes hangjával, amely egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan.

,, Hamarosan megkapod a jelet! Még Álmodó vagy, de már nem sokáig! Vigyázz! A Sarkcsillag már felkelt... ''

Azzal öszeesett. A teste a földön maradt mozdulatlanul. ztán minden kivilágosodott, a tűz pedig eltűnt. Egy sivatag szerű hely közepént álltam, körülöttem kiszáradt, és kicserepesedett talaj, az ég ólomszürke. Aztán hirtelen jött egy heves szélroham, és a tigris teste felé tartott. Ahogy a szél végigsöpört rajta a tigris zernyit fehér pillangóvá változott át, melyek elrepültek a széllel. A helyén nem maradt más, csak négy bilincs, a hozzájuk tartozó láncok, és egy aranyszínű álarc, amelyen piros minták díszelegtek. Felemeltem az álarcot, és megforgattam a kezemben. Ahogy felpróbáltam volna, átnéztem a szemein. Ekkor óriási fehér villanás vakított, el, úgyhogy behunytam a szememet. Érezte, hogy egy láthatatlan örvény lefelé húz. Aztán hirtelen...

...ismét az árvaház egyik tizenkétszemélyes komor szobájában voltam a máladozó vakolatú fal mellett. Felpattantam az öreg vaságyamon, amelyet bizonyára egy kórház selejtezett ki, és éppen kiálltani készültem, amikor felismertem a helyet, ahol az elmúlt két hónapot töltöttem. Csendben maradtam. Még az kellett volna, hogy a szobatársaim felébredjenek, és azon nevessenek, hogy én az éjszaka közepén sikítozok, mint egy kényes kis heregnő. Tudjátok, ugyanis akinek a büszkesége az egyetlen tulajdona, az még jobban vigyáz rá mint egy normális ember. A szobatársim már így is eléggé elviselhetetlenek. Folyton gúnyolódnak rajtam, mindenét. A vörös hajam, és szemem miatt. De az igazság az, hogy bizonyára irigyek. Mert nekem megadatott az, ami nekik talán sohasem fog: engem szerettek, volt apám, és volt életem. Közülük a legtöbben az árvaház kapuját sem lépték át sohsem, halvány fogalmuk sincsen a kinti életről.

Visszafeküstem a foltozott ágyneműre, és próbáltam visszaaludni, hogy ismét átvegye felettem az uralmat az a jóleső fekete tompaság amely apám halála óta miinden este követett engem. De nem ment. Az ágy mintha még a szokásosnál is kényelmetlenebb lett vona. Felhajtottam a rojtosra használt szélű takrót, és megláttam! Megdörzsöltem a szememet, de még mindig ott volt. Szinte félve vettem kézbe, nehogy porrá morzsolódjon a kezeim között. Semmi kétség... Az álmomban látott aranyszín álarcot tartottam a kezeim között!
- Hú, mi a..? - akartam kezdeni, de aztán meghallottam, az éjszakai ügyeletes lépteinek hangosodó, egyenletes kopogását. Ha ébren talált volna, nagy bajban lettem volna! Lehajtottam a fejemet a lapos párnámra, az álarcot pedig a vas éjeliszekrényemre helyeztem. Szinte azonnal elnyomott az álom.

 

***

- Hát ez meg itt mi? - durva rázogatást éreztem  vállamon.

- Hagyjál békén, mit akarsz? - dünnyögtem az orrom alatt, és a fejemre húztam a takarót.

- Mit képzelsz magadról? - erre a durva hangra már kénytelen voltam felkelni, és kidörzsölni a szemeből a maradék álmot is. És akor megláttam a felettem tornyosuló Lindea vigyázónő testes alakját. Bozonytos szemöldökét bosszúsan összehúzva, karba font kezekkel bámult le rám megvetően. Kezében ott volt a tegnap este talált álarc. Hát mégsem álom volt! Szinte szentségtörésnek éreztem, hogy rajtam kívül valaki más is a kezében tartja az aranyszín álarcot.

- Utoljára kérdezem, ez itt misoda? - kérdezte ismét.

- Egy álarc - feleltem hanyagul, miközben felkeltem a nyikorgó ágyban.

- Azt látom! - Lindea vigyázónő kezdett kijönni a béketűréséből. - Arra vagyok kíváncsi hogyan került ide!

- Tegnap este találtam az ágyamban.

- Hazugság, mond az igazat, vagy... - és itt elgondolkozott, valami hatásos büntetés után keresgélve korlátozott elméjében. De úgy látszott éppen nem talált semmit, mert itt félbe maradt a mondat.

- Ez az igazság! - jelentettem ki, és felkeltem. Állva majdnem akkora voltam , mint Lindea vigyázónő. - Maga szerint mégis miért csempésznék be egy árvaházba egy karneváli maszkot?!

- Te... Te... Kis féreg! - látszott rajta, hogy a pimaszságom annyira feldühítette, hogy nem találja a szavakat. - Most megkapod a magadét! - és éppen kezdte volna a tízperces szóáradaot, hogy én milye hálátlan, és szörnyű teremtés vagyok, a végén egy hatalmas büntetéssel. De a Szerencse ezúttal mellém állt, és belépett Pikália vigyázőnő, az igazgató helyettese.

- Az igazgatónő hivatja a 346 - os gyereket.

Az én voltam.

- Szerencséd van kis féreg! - morogta Lindea vigyázónő, és leengedte az imént felemelt karját.

Villámló tekintetet vetettem rá:

- Tudom! - mondtam.