Az Arany - álarcos

Volt már olyan nap az életedben, hogy úgy érezted, nincs értelme tovább élni? Amikor egyszerűen levetnéd magad az első utadba kerülő háztetőről, csakhogy vége legyen ennek a szenvedésnek, amit a közember földi létnek nevez? Az én életem két hónapja csak erről szól. Azóta élek ilyen rideg és sötét létezésben. Két hónapja halt meg apám, az egyetlen élő hozzátartozóm, egy ausztráliai nagynénin kívül. A nagynéni nem óhajtott gondoskodni rólam, ezért beadott ide. A Békevölgyi - gyermeknevelő intézetbe, ami csak egy puccos név az árvaházra.

Egyébként a nevem Lara Siebel. Legalábbis így hívtak két hónapja, amikor még érdekeltem valakit annyira, hogy a nevemen szólítson. Azóta csak 346 - os gyerek vagyok. Csak egy vagyok a sok reményvesztett, és élet nélküli gyermek közül, akiknek már semmi esélye sincs egy jobb létre. Legalábbis, itt a Földön nem.

Néha esténként kiszökök a teraszra, és azon gondolkozom, mi is az élet. Miért van élet? És ahogy nézem az erkély előtt elhaladó vidám embereket, és a távolban villódzó sárgás fénypontokat, a nagyváros fényeit, mintha mind engem gúnyolna az örömével, és ilyenkor könny szökik a szemembe, mert érzem, hogy az én életem sohasem lehet már ilyen. Az én életem már két hónapja véget ért. És nem születhetek újjá. Sajnos az emberek nem választhatják meg a sorsukat, sem az életüket, csak azt, hogyan élik meg azt. De letörlöm a könnyeket, és szembenézek a világgal. Ha most sírok, annak nincs semmi értelme. Ha most meghalok, annak úgyszintén. Élnem kell, mert valaki, aki nálam feljebb való, azt akarja, hogy éljek. Mert még vár rám valami küldetés ezen a bolygón, amit véghez kell vinnem. De egészen addig a napig nem tudtam, mi is ez a küldetés. Már lassan kezdtem feladni a reményt. És akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá, megtaláltam az Arany - álarcot...

Loki