3. Fejezet

Átfordultam a másik oldalamra. Kezemmel magamra akartam húzni a takaróm. De nem talátam. És mégis mióta ilyen kemény az ágyam? Ahogy hutattam a kezemmel, egyszercsak találtam a kezemmel egy tárgyat, amelynek éles szélei felsértették az ujjaimat. Az álarc! A szemem felpattant, hirtelen nem tudtam hol vagyok. A szemembe éles, fehér fény világított, mire eszembe jutott minden. Miss. Grey, az öltönyös figurák, az üldözés, és végül a zuhanás.
Még mindig fehér fényt láttam. Meghaltam volna? Aztán ahogy kezdett hozzászokni a szemem a világoshoz, kezdett kitisztulni a kép. Egy utcai lámpa fénye világított bele a szemembe, és egy egyébként sötét sikátorban feküdtem, ahol nem volt más, csak feldöntött kukák, és sok - sok szemét. Az ujjaim görcsösen szorították az álarcot. Dehát hogyan került oda? Amikor... lezuhantam nem volt nálam! És ami még érdekesebb kérdés, én hol voltam, és hogyan kerültem oda? Valaki bevitt a forgalmas úttestrő ebbe a sikátorba, ez tiszta sor. De ki? És miért? Aztán eszembe jutott a szörnyű fájdalom, amit zuhanás után éreztem, és szinte ösztönöse a fejemhez kaptam. 
Semmi. Se vér se seb. Semmi. Lassan felkeltem, és még szédülést sem éreztem.
Aztán valamiféle kaparászást hallottam a hátam mögül, és villámgyorsan megpördültem. A fáraómacska volt az, amelyiknek háromszög alakú folt volt az arcán, és fahéjbarna bundája volt. Csahogy a szeme ezúttal nem átható fehér, hanem felemás, kék - zöld volt. Éppen nyújtózkodott és közben a földet kaparta, innen eredt a kaparászó hang. Felém nézett édes kis pofájával, amely pont akkora vol, mint egy mandarin.
- Csak te vagy az, cicus! - nevettem, és letérdeltem a macska mellé, amely nem szaladt el a közeledtemre. Odadörgölőzött a lábamhoz,  mire én simogatni kezdtem a bolyhos bundáját, amely meglepően puhának bizonyult. Apu mindig azt mondta, hogy ne simogasak kóbor macskákat, mert mindenféle betegséget terjeszthetnek. De apu meghalt... Egy illanatra az utcai lámpa felé bámultam ki a sötétbe. Már lement a Nap az eget elfoglalta a Hold és ezernyi csillag, amely úgy nézett ki, mintha porcukorral hintették volna le az eget.
Mikor visszafordultam, azt vettem észre, hogy a levegőt simogatom. A fáraómacskának hűlt helye. Körbenéztem. A macska sehol. Mintha a föld nyelte volna el.
- Fura - motyogtam félhangosan.
Lassan felálltam. Hová menhetnék? - gondolkoztam akkor. Egyetlen hely jutott csak eszembe. Felnéztem az emeletes házra, amely egy szikla tetején meredezett. Az árvaház. Kérlek ne becsüljetek alá a döntésem miatt... Nem volt máshol helyem a világban. Ismét hátra néztem, hátha meglátom a macskát, ami talán bátorítóan hatna rám. De a macska nem volt sehol.
- Mit nekem bátorítás, most ugyrottam le hét emelet magasságból - morogtam az orrom alatt, és vánszorgó léptekkel indultam el az út túloldala felé. Amikor átkeltem az úttesten, a szememmel kerestem a kőbe vájt lépcsőt a sziklafalon, amit a félhomályban igen nehezen lehetett kivenni. Nem volt segítségemre az sem, hogy az az utcai lámpa, amely mellett akkor álltam, csak időnként villant fel, az égő már majdnem kiégett benne. Végül megtaláltam a lépcsőt, amelyen mindenfajta nehézség nélkül kapaszkodtam fel rajta.
Hamarosan elértem a bejárati ajtót. Becsengettem. A csengő barátságtalan hangon szólalt meg, de senki nem nyitott ajtót. Ismét csengettem. A csengőnek olyan rémes hangja volt, hogy véleményem szerint az egész házat fel kellett volna vernie. De semmi. Meg sem próbáltam kinyitni az ajtót, tudtam, hogy este nyolc után mindig kulcsra zárják belűről.
E helyett megláttam az egyik emeleti nyitott ablakot. Ha jól láttam pont az a szoba volt, amely a mienk alatt helyeszkedett el egy emelettel. Az undok Becky Cintra szobája, jutott eszembe. Megembereltem magam, és mászni kezdtem fel a falon. Nem akartam újra rab lenni, mikor már megízleltem a szabadság ízét. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem végleges, és ha kedvem tartja újra megszökhetek. A fal meredek volt, és nem találtam más kapaszkodót, csak a faragott szárnyas szörnyek megcsonkított orrát, és testét, amelyek az árvaház falát díszítették. Egykor biztos nagyon szép és díszes épület lehetett. Talán a dinoszauruszok kipusztulása előtt ... De akkor... Mint valami függőleges szobortemető!
Elértem a nyitott ablakot, és macska ügyességével, hangtalanul ugrottam be, és értem földet a túloldalon.
- Huh! - sóhajtottam, és megtöröltem a kőporos kezeimet a nadrágom szárába, amelyek furcsamód cseppet sem sérültek meg a falon mászkálástól. Ami még ennél is furább: az álarcot sem ejtettemel, de még a súlyát sem éreztem mászás közben, pdig tömör fémről volt szó.
- Megérkeztem! - kiálltottam fel úgy, hogy biztosan felverjem az gész árvaházat, ha már a csengővel nem sikerült.
Tizenketten riadtak fel a szobában egyszerre. Becky, akinek az ágya a legközelebb volt hozzám, felpattant, és égtelen visítába kezdett:
- Segítség szellem! Mentsenek meg!
- Psszt te bolond, csak én vagyok! - próbáltam nyugtatni cseppnyi szemrhányással a hangomban.
De senki nem nyugodott meg. Hatalmas szemeket meresztettek felém, mintha legalább a fej nélküli lovas kísértete állna velem szemben. Néhányan bebújtak a takaró alá. Páran imádkozni kezdtek, de a legtöbben az éjszakára kulcsra zárt ajtóhoz rohantak, és dörömbölni kezdtek rajta.
- Segítség! Szellem! Nyissák ki! Nyissák ki! Itt van egy kísértet! - dörömböltek az ajtón, és ordítottak, ahogy a torkukon kifért.
- Mi a franc ez? - dörmögtem félhangosan magam elé, és banbán néztem a sikítozó lányseregre, mert Becky szobájában csak lányok voltak elszállásolva.
Az ajtóban fordult a kulcs, és a dörömbölők arrébb lltak, hogy ki lehessen nyitni. Az ajtóban a hálóinges Lindea vigyázónő állt, kezében egy söprűvel. Először a visítozó lányokra nézett, akik mind egyre felém mutogattak. Amikor a vigyázónő meglátott engem, a szeme elkerekedett:
- Szűz Mária! Jézus! - azzal elterült a földön. Valószínűleg elájult.
De egy pillanat múlva már fel is pattant.
- Mindenki meneküljön! - sipította, és saját magával az élén, futni kezdett a folyosón. A többi lánynak se kellett több! Futottak, amerre láttak, ki a folyosóra, utána meg ki tudja hová! Hamarosan kiürült a szoba. Én pedig jobbnak láttam távozni azon az úton, amerről jöttem.
Ahogy leértem az épület elé, félrehajtott fejjel figyeltem, ahogy az épületben lassan minden lámpa felgyullad.
- Kellett neked szabadság! - morogtam magamnak, és lenéztem a holmimra. A ruhák, amelyek éppen rajtam voltak, plussz egy fém karneváli maszk. Se pénz, se szállás.
- Ezt jól megcsináltam...
Elkezdtem céltalanul sétálni az utcában. Furcsa, nem is tudtam mi az utca neve. Felnéztem az égre, és azt dörmögtem:
- Hát kellett ez nekem?
Amikor visszanéztem magam elé a járdára, megláttam a fahéjbarna fáraómacskát, ahogy az út közepén tisztogatja a mancsát. De az is meglátott engem, és peckes léptekkel nekiindult.
- Várj, gyere vissza! - kiálltottam, és utána mentem. - Tiszta idióta vagyok mostmár egy mcskának kiabálok! - korholtam magamat, de azért kitartóan követtem a fáraómacskát, amerre ment. Így jutottam el a Puskapor utca 79 alá, a teraszra, ahol pedigle a macska egyszerűen eltűnt.
- Cicus, hol vagy? - kérdeztem. Semmi válasz.
- Hát persze hogy semmi, hiszen egy macskához beszélek! Most már tényleg kezdek meghüyülni!
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és egy ötvenes éveiben járó, szigorú tekintetű sovány asszony méregetett engem. Akkor jöttém rá, hogy valakinek az udvarán állok! De hát nyitva állt a kert kapu. Már éppen magyarázkodni kezdtem volna a hölgynek, amikor megláttam mögötte a fáraómacskát, aki szeretetteljese a lábához dörzsölődött. De hogyan jutott be?
- Mi a..? Hogy..? - dadogtam értelmetlenül.
A nő arcán mosoly terült szét:
- Gyere csak be, Lara! Nagyon sok megbeszélnivalónk van!