2. Fejezet

Úgy meneteltem a folyosón, mint egy halálra ítélt, akit akkor visznek a vesztőhelyre. Úgy is éreztem magamat, és ez az ábrázatomon is meglátszott. Az igazgatóhelyettes többször oldalba is bökött, hogy mosolyogjak már. De képtelen voltam rá. Ha az igazgatónő az irodájába hívat valakit, akkor az csak két dolgot jelenthet: vagy valami szörnyen rossz dolgot követett el az illető, vagy örökbe akarják fogadni. Ez utóbbira gondolni sem lehet az én esetemben, mivel ki akarna örökbe fogadni egy 14 éves lányt? De rosszat sem cselekedtem... Talán észrevették az éjszakai kilógásokat a tetőre. Nem lehet, mindig körbenéztem figyel - e valaki, és az épületben térfigyelő kamera sincs, ugyan ki akarna betörni egy csapat árvához?
Lassan elértük az igazgatói iroda fehér ajtaját, ami csak abban különbözött az intézet többi ajtajától, hogy egy arany táblácska függött rajta ,, Igazgató iroda '' felirattal. Pikália vigyázónő kinyitotta az ajtót, amely nagy nyikorgások közepette nyílt ki. Ahogy az igazgatóhelyettes háttal állt, megkérdeztem magamtól, hogy nem lenne - e jobb, ha sarkon fordulnék, és elszaladnék, csakhogy ne kelljen szembe néznem tetteim következményeivel. De végül maradtam. Ha elfutok, azzal csak még jobban bizonyítom a bűnösségem, akármi is legyen a vád. Különben sem áll hozzám közel a gyáván megfutamodás.
Szóval beléptünk. Elöl a vigyorgó Pikália vigyázónő, mögötte én, zsebre tett kézzel, és kócos, hajnak még jó szándékkal sem nevezhető vörös lobonccal a fejemen, egyszóval úgy, ahogy reggel, felkeltem, csak nappali viseletben.
Az igazgatói irodában heten volta, ami semmi jót nem ígért. Ott volt Estella igazgatónő, a régi elnyűtt mahagóni íróasztal mögött szöszmötölve valami papírral. Az íróasztallal, szemben lévő széken egy negyven év körüli nő ült, tökélete hajjal és frizurával, vörösre lakkozott közömmel, és egy tonnányi sminkkel az arcán. Hosszú ujjaival, amelyek olyanok voltak mint a pók lábai, idegesen dobolt az asztalon. Amikor meglátott arcán kegyetlen mosoly suhant át a szemben valamiféle öröm szikrája villogott. A szoba sarkából előlépett ekkor öt figura. Különös emberek voltak, zömök, testes férfiak, öltönyben, és napszemüvegben, a fülükben adóvevővel.
Az egyik odalépett hozzám, és hirtelen elkapta a kezem, mire egy másik egy bilincset kapcsolt rá. Csak ekkor engedte el a kezemet az első. Egy ideig értetlenül bámultam a világba, és meglepetéssel kevert haragomban csak ennyit bírtam kinyögni:
- Mi ez?!
Az igazgatónő vette át a szót:
- Nos 346 - os: ez a hölgy itt Miss. Grey a Lemon - tavi gyermekotthon vezetője, és azét jött, hogy elvigyen...
Ezekre a szavakra kifutott az arcomból a vér, olyan sápadt lettem, mint egy háromnapos vízi hulla. Miss. Grey felém nyújtotta a kezét, én pedig, még mindig megbilincselt kezekkel fogadtam el a kézfogását. A keze olyan nyirkos volt,mint egy döglött hal, a kézfogás után rögtön beletöröltem a tenyeremet a nadrágomba.
Miss. Grey élesen felnevetett.
- És mond, 346 - os! Hallottál már a Lemon - tavi gyermekotthonról?
- A nevem Lara, és igen hallottam róla. Mindenki hallott már róla itt az árvaházban.
Ez való igaz volt. A egész intézetben meséltek róla rémtörténeteket. H nem akartunk elaludni a vigyázónők azzal fenyegettek minket, hogy majd elvisznek oda. De a legtöbben azt hittük, csak mese. Mert hát ki hallott már olyasmiről, hogy a gyerekeket a falba vájt ágy méretű helyeken tartják fogva, amit elektromos ajtóval zárnak be, és az ott lakókat szörnyű vizsgálatoknak vetik alá évi kétszer? De hát ott volt az a nő, ez a Miss. Grey, meg az öt embere, és az a bilincs a kezemen sem látszott megcáfolni a legendát.
- Mit akar tőlem? - tértem a tárgyra.
- Elviszlek a gyermekotthonba. Hidd el, az tökéletes hely lesz a magadfajta problémás gyerekeknek, akik sohasem voltak boldogok!
- Én nem vagyok problémás gyerek! - váltottam villámló tekintetet Miss. Grey - jel. - És igenis voltam boldog! Apámmal, mielőtt…
Képtelen voltam befejezni a mondatot, és kimondani azt a szót. A hangom elcsuklott, és éreztem, hogy forró könnyek szúrják a szemem, de nem akartam az előtt a szörnyű boszorkány előtt sírni.
- De apád halott! Ott fekszik a föld alatt, ahová való! Te pedig csak egy senki vagy, akit mindenki a porba tapos, ha úgy tartja kedve, én pedig most magammal viszlek, és kapsz egy szép sötét alvóhelyet, ahol majd elgondolkozhatsz a mostani viselkedéseden! - vigyorgott. Azokat a kegyetlen szavakat sohasem fogom elfelejteni, amíg élek. Forrt bennem a düh. Ennél jobban akkor se sérthetett volna meg, ha készül rá! Nem csak engem alázott porig, hanem apámat is! Ez már túl van minden határon! Ráadásul a legendából is igaz minden, azt is bevallotta.
- Maga szörnyeteg! - ordítottam, és bizonyára rávetettem volna magam a szörnyűséges nőre, ha az egyik öltönyös el nem kap hátulról.
- Vigyük, Frad! - adta ki a parancsot Miss. Grey.
- Nem megyek magával sehova! - ordítottam, és köptem egyet, megcélozva Miss. Grey - t, de csak a padlót találtam el. Dühömben kitéptem magam a Frad - nek nevezett öltönyös figura kezei közül, és rohanni kezdtem az erkélyajtó felé. Feltéptem az ajtót, amelyet olyan erővel rántottam meg, hogy a falnak vágódott, és leszakadt az egyik zsanérjáról. Az erkélyre rohantam, és nem foglalkoztam többet az ajtóval. A szememmel menekülési utat keresve megláttam a rosszul rögzített ereszcsatornát. Mászni kezdtem rajta. A bilincset feltoltam a kezemen amennyire lehetett, és elkezdtem felfelé küzdeni magam. Szerencsére mindig sportos alkat voltam, különösebb felkészülés nélkül is, ezért könnyen feljutottam a hétemeletes városi ház tetejére, különösebb erőfeszítés nélkül is.
- Mit álltok ott, mint a faszentek! Kapjátok el! - üvöltötte lentről Miss. Grey, de hangja csak alig hallhatóan jutott el hozzám, ugyanis a tetőn bömbölve süvített a szél, vihar készülődött. Ugrálva haladtam a parabolaantennák sűrűjében, míg végül kiértem a barna cserepes tető szélére. 
Az egyik öltönyös már fel is jutott a tetőre, és ronda vigyorral az arcán közeledett felém. Lassan, hogy még ezzel is jobban féljek az elkövetkező időktől. Aztán a háta mögöttről egy csattanás és egy káromkodás hallatszott, a második öltönyös súlya alatt az ereszcsatorna bizonyára feladta a harcot, és leszakadt. Az első öltönyös, feltehetően Frad, mintha észre sem vette volna, továbbra is felém tartott.
- Na, most mit fogsz tenni?  - nevetett.
Lenéztem a város lenti nyüzsgő forgalmába. Legalább tíz méter magasságban álltam felette, alattunk pont egy forgalmas útszakasz volt.
- Nem tudsz hová menni! - ez nem kérdés volt, sokkal inkább egy kijelentés.
- De tudok! - kiáltottam önelégült vigyorral az arcomon. 
Hátráltam még két lépést, hogy pont a tető szélé álljak. Villám cikázott át az égen, és nem sokkal utána jött a mennydörgés is. Ekkor fájdalmas döntést hoztam, amely nem volt fájdalmasabb, mint az élet minden egyes napja az elmúlt két hónapban. Indiánkiáltással ugrottam hátra a tető szélén túlra, és már zuhantam is lefelé.
Zuhanás közben egyre csak arra gondoltam, hogy nem teljesítettem a feladatot, amit az égiek rám bíztak, és most már nem is fogom, mert ezt a zuhanást egy ember sem élheti túl. Földet érés előtt még felrémlett előttem apu arcának minden részlete, aztán meglepően hamar csapódtam a kemény aszfaltnak.
Iszonyatos fájdalom nyilallt a fejembe, ahogy az a forgalmas úttestnek csapódott. Utolsó emlékem az volt, mielőtt elnyelt volna a jól eső sötétség, hogy egy barnás fáraómacska sétál a járdaszegélyen, a pofája közepén egy háromszög alakú folt, és áthatóan fénylő fehér szeme van.
Aztán minden sötétbe borult...